Ayumi: 10.Rész~

Elmém~

Hosszú órákon keresztül meditáltam és próbáltam kizárni az elmémből az engem bámuló alakot. Miután kellőképpen elmélyültem magamban, s lelkem megnyugodott. Testen kívüli állapotba kerültem. A saját elmémben vándoroltam. Mindenkinél másképpen jelenik meg a belsője.

Nálam cseresznyefákkal ölelt végeláthatatlan út. Lassan sétálgattam elmémben, míg a cseresznyefavirág szirmai szállingóztak előttem s mögöttem. Békesség járt át teljesen. Hosszú órák óta sétáltam a kietlen fák alatt, mikor Haru jelent meg előttem pár pillanatra majd eltűnt.

-Mi a...-kezdtem el mikor úja megjelent és gyorsan távozott. Áhhááá! Most esett le hogy Haru mit csinál. Próbál velem meditálás formájában kapcsolatot teremteni. Én pedig automatikusan lököm ki. Lazítottam az elmém biztonságán és most is belépett.

-Ez nehezebb mint gondoltam...-lihegett miközben térdén támaszkodott.

-Nem olyan nehéz ha gyakorlod.-legyintettem.

-De nehéz!-húzta össze a pilláit. Áhhááá! Szóval akkor nem szereti ha valamihez gyönge. Halk ravasz kuncogás hagyta el ajkaimat.

Haru elméje~

-Megmutatom hogy nem nehéz.-kitaszítottam az elmémből és megindultam egy mellékúton az elmémben. S egy hatalmas ajtó előtt torpantam meg. Kezem a kilincs gombjára csúsztattam, s kitártam azt a hatalmas fa ajtót. Fejem átdugva pillantottam körbe. Teljesen más az ő elméje mint azoké akikében ezelőtt jártam. Hatalmas sivatag, a nap égetően tűz le és sehol egy árnyék vagy egy zöld növény.

Szárazság fogta el a torkom ahogy magam mögött becsuktam az ajtót. Pár lépés séta után szemben találtam magam a kissé ideges Haruval.- Mi van?-vontam fel a fél szemöldököm, ő pedig egyre idegesebb lett. Erős szélroham táncoltatta meg a forró homokot, s felém fújt.-Haru!-kiabáltam rá kissé megrémülve ettől a mérhetetlen dühtől. Odarohantam hozzá, igaz ez sem rohanás volt, mivel a szembe szélben nem tudtam rohanni. Szemei vörösen izzottak, tenyerem arca két oldalára simítva néztem azokba a túlfűtött pillákba, s vízként nyugtató hatást váltottam ki. A tűz és a víz találkozott! Az egyre erősödő szél csitulni kezdett és a feszült vámpír lassan megenyhült. Egy lelket és elmét nehezebb megnyugtatni így mintha a saját testemben lennék. Miután teljesen tiszta lett az elméje, enyhén vörös arccal hajtotta le bűnbánóan a fejét.

-Visszamegyek.-suttogtam és elengedtem. Hátráltam tőle egy lépést, majd visszarohantam a saját kicsi világomba. Ott elzártam az elmém, s visszatértem a testembe. Felpattantam, arra számítottam hogy Haru még mindig a saját elméjében van elveszve. De én mire visszatértem ő már ott állt előttem.-Sajnálom...-suttogtam s elfordultam tőle hogy visszamegyek a szállásra.

-Ayu!-kapta el a csuklómat hogy megállítson. Vissza sem fordulva vártam meg mit mond.-Sajnálom...-suttogta ő is és elengedett. Gyors léptekben haladva mentem a szállásra és bevágtam magam mögött az ajtót.

Soyun Fehér Szeme~

-Áááááhhhhh!-kiabáltam és a falhoz vágtam valamit. Nem tudom mit. Az ideg ahogy kitört belőlem éreztem ahogy megremegnek a falak, és Yooseung átrepült az egész szobán. Tág pillákkal mentem ki a a folyosóra és a dühtől szikrázó Soyunnal találtam magam szemben.-Ne provokáld már!-szóltam rá az idegesítő vámpírra. Odaléptem az angyalhoz és megfogtam az arcát. -Yun!-szóltam neki hogy rám figyeljen de szemei ide oda cikáztak- Soyun! Nézz rám!-parancsoltam rá elmémmel és a hangommal egyszerre.-Mély levegő! Ki-be! Gyerünk!-mondtam és vártam hogy megtegye.

Fehér szemeiben látszott hogy lassan lenyugszik.

-Köszi.-nézett rám hálásan, én pedig bólintottam egy aprót. Egy legyintéssel újra helyreállítottam a falakat, mivel tudom hogy Soyun most nem fogja. Elviharzott Yun sétálni én pedig Yooseung elé álltam.

Yooseung vörös szemei~

-Ha még egyszer felhergeled, nem fogom visszatartani!-szóltam rá összeszorított fogakkal. Az a nagydarab vámpír hatalmas szemeibe éppen hogy észrevehető félelem szűrődött.-És ha nem tudna végezni veled, az elmédben foglak kínozni amíg össze nem omlasz!-sziszegtem s kéken világító szemekkel vonultam vissza a hálószobámba és felkuporodtam az ágy rám eső felére.

-Ayumi...-szólított meg Haru kíváncsian.

-Mondjad!-sóhajtottam, tudom hogy nem fogok tőle megszabadulni.

-Ez is valamiféle erő? Vagy ez angyali dolog?-emelte rám hatalmas tüzes pilláit.

-Mi?-értetlenkedtem.

-Ez hogy másokat meg tudsz nyugtatni...-piszkálgatta a takaró csücskét.

-Nem tudom...-gondolkoztam el ezen-Erre már akkor is képes voltam mielőtt angyal lettem.

-Furcsa...

-Na és neked mi a tehetséged vérszívó?-támaszkodtam meg a hátam mögött.

-Képes vagyok felmérni mások kötődéseit. Tudom kit szeretsz, kit utálsz. Ki után vágyakozol és kit lenne szíved eltörölni a föld felszínéről.

-Szuper.-nyúltam el az ágyon és a plafont fixíroztam.

-Nálad miért nem nagyon látok kötődéseket?-feküdt le mellém.

-Nem kötődök!-zártam le a témát. Mivel ez az igazság. Nem kötődök senkihez, mióta „élek”. Tudom hogy a háborúban meg fogunk sokan halni, így nem táplálok Soyun-on kívül érzelmeket senki felé. Yun-hoz is egy halvány cérnaszál fűz. Ezt már beszéltük Yunnal... Vajon miért vagyok ilyen érzelemmentes?!